1. ANNABETH
Amíg a sors össze nem hozta egy robbanó szoborral, Annabeth biztos volt benne, hogy nagy meglepetés nem érheti már az életben.
Felalá járkált repülő hadihajójuk, az Argó II. fedélzetén és újra meg újra ellenőrizte az ostromgépet. Megnézte, hogy a fehér békezászló ott loboge az árbocon. A többiekkel átvették az A tervet, aztán a B tervet, majd a C tervet is.
A délelőtt fénypontja az volt, amikor harcőrült gardedámjukat, Gleeson Hedge edzőt, sikerült rávennie, hogy vonuljon vissza a kabinjába, és ott különböző küzdősportműsorok nézésével szórakoztassa magát. Mert a repülő triérész fedélzetén, az ellenséges, római tábor felé haladva semmire sem volt kevésbé szükségük, mint egy sportnaciba öltözött középkorú szatírra, aki bunkósbotját forgatva egyre csak azt kiabálja: „Megdöglötök!”
Úgy tűnt, hogy a körülményekhez képest minden rendben van. Még a titokzatos borzongás is elmúlt, amit a hajó felszállása óta érzett. Legalábbis egyelőre.
A hadihajó ereszkedni kezdett a felhők között, és Annabetht elfogta az aggodalom: mi van, ha az egész rossz ötletnek bizonyul? Mi van, ha a rómaiak pánikba esnek, és megtámadják őket?
Merthogy az Argó II. egyáltalán nem tűnt barátságosnak. A bronzlapokkal borított, hatvan méter hosszú hajó mindkét végében ismétlő számszeríjak álltak, orrdísze egy lángvörös sárkányfej volt, és a fedélzet közepén két hajítógép állt, ami akkora mennyköveket tudott hajigálni, hogy a beton simán szétrobbant tőlük… egyszóval nem a legmegfelelőbb közlekedési eszköz volt egy baráti látogatásra. Annabeth nem akarta meglepni a rómaiakat, ezért megkérte Leót, hogy küldje el nekik egyik találmányát – egy holografikus tekercset –, így figyelmeztesse a táborban lévő barátaikat. Az üzenet remélhetőleg átjutott. Leo a hajó oldalára egy mosolyjelet, meg egy „No para”-feliratot akart mázolni, de Annabeth elvetette az ötletet, ugyanis nem volt benne biztos, hogy a rómaiak tudják, mi fán terem a humorérzék.
Most már késő lenne visszafordulni.
Szétnyíltak alattuk a felhők, felbukkant az Oaklandhegység arany és zöld takarója. Annabeth megmarkolta a hajókorlátot.
A legénység három tagja elfoglalta állását. Leo úgy ugrált a taton, mint egy őrült, közben a műszerfal kijelzőit nézte, és gombokkal meg kapcsolókkal birkózott. A legtöbb tengerész megelégedett volna egy kormánykerékkel, de Leo felturbózta egy billentyűzettel, egy monitorral, egy repülőgépirányító panellel, egy dub stephangfallal és a Nintendo Wii-irányítóval. Egy gázpedállal forgatta a hajót, és albumválasztás közben tüzelhetett. Ha nagyon erősen nyomogatta a Wii-irányítót, simán felvonta vele a vitorlákat. A helyzet az volt, hogy Leo még a félvérek között is a súlyosabb ADHD-sok közé számított.
Piper a főárboc és a hajítógépek között járkált, és szövegét próbálta: „Hátrébb az agarakkal, mi csak beszélni szeretnénk veletek”.
Varázsbeszéde hallatán Annabeth legszívesebben elhajította volna tőrét, és hosszú, kellemes beszélgetésbe merült volna vele.
Mivel Aphrodité lánya volt, Piper mindent megtett, hogy elrejtse szépségét. Aznap kopott farmerbe, kopott cipőbe és egy fehér, Hello Kitty-s topba öltözött (lehet, hogy csak viccnek szánta, de
Annabeth szerint Pipernél soha nem lehetett tudni). Tépett, barna haját a feje jobb oldalán fonta össze, és sastollal díszítette.
Piper fiúja, Jászon a számszeríjaknál állt. Tehát ott, ahol a rómaiak egyből kiszúrhatják. Elfehéredett ujjakkal markolta aranykardját, de elég nyugodt volt ahhoz képest, hogy élő céltáblát játszott. Farmere és narancssárga Félvér Táborpólója fölött tógát és bíbor köpönyeget viselt – szerény utalásként egykori praetori rangjára. Szélborzolta, szőke hajával, jégkék szemével macsósan jóképű volt, és nagyon összeszedett – ahogy Jupiter fiához illik.
Mivel a Jupiter Táborban nőtt fel, remélte, hogy a rómaiak felismerik majd, és nem fogják egyből ledurrantani hajójukat az égről.
Annabeth próbálta ugyan titkolni, de továbbra sem bízott teljesen a srácban. Túl tökéletes volt minden cselekedete – túlságosan adott a szabályokra, és rendszerint nemes dolgokat cselekedett. Ráadásul túl jóképű volt. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az egész egy trükk, és a srác elárulja őket. Mi van, ha a római tábor fölé érve a fiú lekiált a haverjainak: „Ide skubizzatok, spéci rabokat hoztam nektek, és a hajó se semmi!”
Annabeth ugyan nem hitte, hogy ez bekövetkezik, de nem tudott némi keserű szájíz nélkül Jászonra nézni. Hiszen a fiú a Héra által erőltetett „csereprogram” része volt, aminek az a célja, hogy összehozza a két tábort. A Legidegesítőbb Istennő, az Olimposz királynője meg akarta győzni az isteneket, hogy a nem egy fészekaljból származó gyermekeiknek – a rómaiaknak és a görögöknek – össze kell fogniuk a föld mélyén ébredező gonosz Gaia és szörnyű kölykei, az óriások ellen.
Ezért minden figyelmeztetés nélkül elrabolta Percyt, Annabeth fiúját, kitörölte emlékeit, és a római táborba zsuppolta. A görögök viszonzásképpen megkapták Jászont. Persze, az egész nem Jászon hibája volt, Annabethnek mégis mindig az jutott eszébe róla, mennyire hiányzik neki Percy.
Percy, aki ott van valahol odalent.
Istenek – pánik kerülgette, de aztán gyorsan legyűrte. Nem hagyhatja, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmei.
Athéné lánya vagyok – emlékeztette magát. – Ragaszkodnom kell a tervhez, és nem engedhetem, hogy bármi elterelje a figyelmemet!
És akkor újból érezte… Azt a bizonyos, ismerős borzongást. Mintha egy őrült hóember a háta mögé lopakodott volna, hogy a nyakába lihegjen. Megfordult, de nem állt senki mögötte.
Biztosan csak az idegei. Még a szörnyek és istenek világában sem hitt egy kísértetjárta hadihajóban. Az Argó II. védelme tökéletes, a hajó oldalát borító mennyei bronzpajzsokat szörnyellenes bűbájjal kezelték, és házi szatírjuk, Hedge edző, kiszagolt volna bármilyen behatolót.
Annabeth szeretett volna útbaigazítást kérni az anyjától, de erre most nem kerülhetett sor. A múlt hónap óta nem beszélt vele. Akkor átélte élete legkínosabb találkozását az anyjával, és megkapta élete legszörnyűbb ajándékát…
Most még közelebbről érezte a hideget. Távoli hangot hallott a szélben, talán egy nevetést. Minden izma megfeszült. Valami rossz dolog készülődött.
Majdnem megkérte Leót, hogy forduljanak vissza, de az alattuk elterülő völgyben megszólaltak a kürtök. A rómaiak ezek szerint észrevették őket.
Annabeth azt hitte, tudja, mire számítson. Jászon ugyanis leírta nekik a római tábort, méghozzá a legnagyobb részletességgel. Most mégsem akart hinni a szemének. Az Oakland-hegységtől körülvett völgy kétszer akkora volt, mint a Félvér Tábor. A tábor egyik oldalát folyó szegélyezte. Félkört írt le, aztán elindult a völgy közepe felé, és egy G betűt rajzolt ki, végül egy csillogó, kék tóba ömlött.
Közvetlenül alattuk, a tó partján Új Róma csillogott a napfényben. Látta a tereptárgyakat, amiket Jászon említett. A hippodromot, a Colosseumot, a templomokat és parkokat, a Hét Domb környékét, a kanyargós utcácskákat, színes villákat és virágzó kerteket.
De látta a szörnyekkel vívott harc friss jeleit is. A Szenátus Házának beszakadt kupoláját, és a széles fórumon ásítozó krátereket. A szobrok és szökőkutak nagy része is romos állapotban volt.
Ez is tetszeni fog!
Tógás srácok raja özönlött ki a Szenátus Házából, hogy közelebbről is megnézzék az Argó II.-t. De a kávézók és boltok vásárlói is kicsődültek, és szájtátva mutogattak az ereszkedő hajóra.
Néhány száz méterre – ahonnan a harsonaszó érkezett –, az egyik dombon a rómaiak erődje állt. Hadtörténeti könyvek illusztrációjára hasonlított, amiket Annabeth olvasott: várárok és hegyes karók fogták körül, magas falak védték, és az őrtornyokban hajítógépeket, más néven skorpiókat látott. Az erőd belsejében geometrikus rendben sorakoztak a barakkok a főút, a Via Principalis mentén. Félistenhadtestek vonultak ki a kapun, lándzsájuk és páncéljuk csillogott a napfényben, és a hadtesthez egy igazi harci elefánt is tartozott.
Annabeth a katonai csapatok megérkezése előtt szerette volna letenni a hajót, de a talajtól még jó pár száz méter választotta el őket. A tömeget fürkészve Percy után kutatott.
Aztán valami felrobbant mögötte.
A robbanástól majdnem kirepült a hajóból, és amikor imbolyogva megfordult, egy dühös szoborral találta szemben magát.
– Ez tűrhetetlen! – rivallta a szobor.
Úgy látszott, a fedélzeten robbant életre. Kénes, sárga füst bodorodott a válláról. Göndör haja körül korom szálldosott, és deréktól lefelé csak egy márványalapzat volt. Viszont attól felfelé egy izmos, tógás alak.
– Semmilyen esetben nem engedélyezem a fegyverek bevitelét a Pomerániai vonalon belülre – közölte fontoskodó tanárhangon.
– Különösen nem görögöknek!Jászon Annabethre nézett, tekintette azt üzente: „Bízd csak rám!”
– Terminus, én vagyok az, Jászon Grace.
– Áhá, megismerlek! De azt hittem, több eszed van annál, mint hogy összeállj Róma ellenségeivel – morogta a szobor.
– Ők nem az ellenségeink… – hangzott a felelet.
– Igaza van! – vágott közbe Piper. – Mi csak beszélni szeretnénk magukkal. És ha…
– Hé! Ne próbálj varázsbeszédet alkalmazni rajtam, ifjú hölgy! És tedd le azt a tőrt, mielőtt kiütöm a kezedből!
Piper a bronztőrre sandított, el is felejtette, hogy a markában van.
– Oké. De hogy akarja kiütni, amikor nincs keze?
– Szemtelenség! – kiáltotta a szobor. Durranás hallatszott, sárga villanás látszódott, és Piper eldobta a füstölgő, szikrázó fegyvert.
– Szerencséd, hogy épp csata után vagyok. Ha nem lenne leszívva az erőm, ezt az egész csotrogányt lerepítettem volna az égről – háborgott Terminus.
– Álljon meg a menet! – integetett Leo az irányítóval a kezében. – Ugye, nem jól hallottam, hogy a hajót lecsotrogányozta?
A gondolat, miszerint Leo egy számítógépes játék irányítójával akarja legyőzni Terminust, elég volt Annabeth számára, hogy feleszméljen.
– Mindenki nyugodjon meg! – emelte fel a kezét, hogy bebizonyítsa fegyvertelenségét. – Tudom, hogy maga Terminus, a határok istene, Jászon már beszélt magáról. Ön védi Új Róma határait, ha nem tévedek. Én Annabeth Chase vagyok, lánya annak az istennőnek, aki…
– Tudom, ki vagy! – meredt Terminus üres szemével a lányra. – Athéné lánya, Minerva görög alakjáé. Botrányos! A görögök nem ismerik az illendőség fogalmát. De mi, rómaiak, ismerjük annak az istennőnek az igazi helyét.
Annabeth összeszorította a fogát. Terminusszal nehéz volt diplomatikusan tárgyalni.
– Mit akar azzal mondani, hogy annak az istennőnek? És milyen botrányt emleget?
– Téma lezárva! – szólt közbe Jászon. – Mi azért jöttünk, hogy békét hozzunk. Szeretnénk engedélyt kérni a leszálláshoz.
– Kizárt dolog! – visította a szobor. – Tegyétek le a fegyvereiteket, és adjátok meg magatokat! Aztán sürgősen távozzatok a városomból!
– Várjunk csak! – állította le Leo. – Most azt akarja, hogy megadjuk magunkat, vagy azt, hogy távozzunk?
– Mindkettőt! Előbb a megadás, aztán a távozás. Éppen most vágtalak pofon, szemtelen kölyök, a hülye kérdéseid miatt. Érezted?
– Hú – nézett Leo a szoborra szakmai érdeklődéssel. – Magát kicsit túlhúzták. Talán meg kéne lazítanom néhány csavart? Ha akarja, segíthetek.
Wii-irányítóját lecserélte egy csavarhúzóra, amit mágikus övtáskájából húzott elő, és megütögette vele a szobor talapzatát.
– Azonnal hagyd ezt abba! – Újabb minirobbanás következett, és Leo kezéből kirepült a szerszám. – Római földön, a Pomerániai vonalon belül, nem engedélyezett a fegyverviselés.
– Milyen vonalról hablatyol? – kérdezte Piper.
– A városhatáron belül – fordított Jászon.
– És ez az egész hajó egy hatalmas fegyver! – közölte Terminus.
– Vagyis kizárt, hogy landoljatok.
A völgyben félúton járt a katonai erősítés. A fórumon vagy százan tolongtak. Annabeth tovább fürkészte az arcokat, és ó, istenek, meglátta őt! A hajó felé tartott, két karja két ifjú vállán, mintha a legjobb barátok lennének. Az egyik egy keménykötésű, sötét, katonás frizurájú fiú, a másik egy lány, aki a római lovasság sisakját viselte. Percy jó hangulatban volt, mintha boldog lenne, és ugyanolyan bíbor palástot viselt, mint Jászon, vagyis a preatorok jelét.
Annabeth szíve vadul ugrált mellkasában.
– Állítsd le a hajót, Leo! – parancsolta.
– Tessék?! – lepődött meg a fiú.
Leo elővette az irányítóját. Mind a kilencven evező egyszerre állt meg. A hajó abbahagyta az ereszkedést.
– Terminus – kezdte Annabeth –, Új Róma fölött lebegni is tilos?
– Hát, az éppen nem… – ráncolta homlokát a szobor.
– Akkor fent hagyjuk a hajót, és leereszkedünk a kötéllétrán. Így a hajó nem érint római földet, legalábbis elviekben nem.
A szobor ezen erősen eltöprengett. Annabeth arra gondolt, hogy nem létező kezével most valószínűleg a szakállát vakargatja.
– Én szeretem az elvi kérdéseket – szólalt meg. – De…
– Fegyvereink a hajón maradnak – ígérte a lány. – Remélem, a rómaiak is tartják magukat a szabályaihoz, és most elsősorban a felénk masírozó katonaságra célzok.
– Hallgatni fognak rám! Úgy nézek én ki, mint aki eltűri a szabályszegést?
– Bocs, Annabeth – nyögte ki Leo. – De jó ötlet ez szerinted? Kezét ökölbe szorította, hogy ne remegjen. De a hidegséget
továbbra is érezte. Mögötte lebegett, és amikor Terminus végre abbahagyta a kiabálást és a robbantgatást, mintha kacagást hallott volna. Mintha a hideg örült volna az általa meghozott rossz döntésnek.
De Percy lent várta. Annyira közel volt. Le kellett jutnia hozzá.
– Minden rendben lesz! Senkinél nem lesz fegyver. Nyugodtan beszélhetünk. Terminus gondoskodik majd róla, hogy senki ne szegje meg a szabályt. Megegyeztünk, Terminus?
A szobor szipogni kezdett.
– Éppenséggel meg. Egyelőre. Athéné lánya, lemászhattok a létrán. De próbáld meg épségben hagyni a városkámat!
