Első fejezet
Evie 14, Leo 15 éves
Kinn a háztetőn a szobám ablaka előtt. Felnézek a sötét éjsza kai égboltra, a hideg novemberi éjben párálló leheletemet figyelem. Elrongyolódott, rózsaszín plédbe burkolózom. Lábamat felhúzom, hom lokomat a térdemhez szorítom. Hirtelen egy kavics koppan mellettem, aztán csúszni kezd lefelé, a tető enyhe lejtőjén. Már mosolygok, mert hallom, ahogy mászik felfelé a ház oldalának rozoga futtatórácsán. Még fél kiló teher, és a roskatag lécek nem fogják megtartani. Bár ezután már nem fog számítani. Nem lesz itt, hogy megmássza őket. A szívem fájdalmasan elszorul a gondolatra, de nem hagyom, hogy látsszon az arcomon. Megveti a lábát a tetőn, és négykézláb felém indul.
Nyurga fiú, sötétszőke haja borzasan mered az égnek. Mellém ülve szélesen elmosolyodik, és előtűnik az első fogai közötti pici rés, ami annyira tetszik nekem.
Odahajlok hozzá, és csak ülünk ott, homlokunkat egymásnak támasztva, egymás szemébe nézve – néhány percig. Azután felsóhajt, és kiegyenesedik ültében.
– Nem hiszem, hogy kibírom nélküled, Evie – mondja, és érzem, hogy vissza kell tartania a könnyeit.
Megtaszítom a vállammal a vállát.
– Kicsit tragikusra veszed, nem gondolod, Leo? – kérdem, hátha elő tudok csalni belőle egy mosolyt. Sikerül.
Aztán a mosoly eltűnik, megdörzsöli az arcát, és megszólal:
– Nem én veszem tragikusra. Maga a helyzet az.
Nem tudom, mit feleljek. Hogyan tudnám megnyugtatni, amikor pontosan ugyanígy érzek én is? Ismét rám mered, és megint egymásba kapcsolódik a tekintetünk.
– Miért nézel így? – teszem fel neki a kérdést, amit tudom, hogy ér teni fog. Ez volt életem első mondata hozzá.
Nem kapcsol rögtön, de aztán lusta mosoly terül szét az arcán.
– Mert tetszel nekem – vágja rá tökéletes pontossággal az ő mondatát, és széles mosolya megint felfedi a fogai közötti rést.
Vékony, de kemény srác; kócos hajával a legjóképűbb, akit valaha láttam. Örökké elnézném. Örökké mellette lennék. Csakhogy az ország túlsó végébe költözik, és nem tehetünk ellene semmit. Abban a nevelőotthonban találkoztunk, ahová először vittek minket. Ő a legjobb barátom a világon – a fiú, akibe bele szerettem. Őt azonban örökbe fogadják; tizenévesekkel ez nagyon ritkán esik meg. Annyira örülök, hogy végre lesz egy családja! Ugyanakkor vérzik érte a szívem.
Mélyen a szemembe néz, mintha olvasni tudna a gondolataimban.
Merthogy természetesen tud. Talán nyitott könyv vagyok, talán a szerelem nagyítóüveget ad annak a lelkéhez, akié a szíved. Némán mered rám. Látom az arcán, hogy elhatározta magát. Mielőtt még felmerülne bennem, hogy vajon mire jutott, hozzám hajol, ajka puhán súrolja az enyémet. Szikrázik körülöttünk a levegő, jólesően megborzongok. Ő közelebb húzódik, a tenyerébe fogja az arcomat,
egyenesen a szemembe néz – ajka még mindig centikre a számtól –, és azt súgja:
– Meg foglak csókolni, Evie, és attól a pillanattól az enyém vagy. Nem érdekel, hány kilométer választ el minket egymástól. Hozzám tartozol, és én várni fogok rád. És azt akarom, hogy te is várj. Ígérd meg, hogy senkinek nem hagyod, hogy hozzád érjen! Ígérd meg, hogy megőrzöd magadat nekem!
Az egész világ megszűnik körülöttünk, csak mi vagyunk – a szabad ég alatt, egy tetőn, egy novemberi éjszaka közepén.
Ez is tetszeni fog!
– Úgy lesz. Igen – súgom vissza. A szó visszhangot vet bennem. Igen, igen, igen, századszor is igen.
Hallgat, még mindig a szemembe nézve. Legszívesebben rákiáltanék: „Csókolj már meg!”
A testem elalél a vágyakozástól.
Ekkor ajka ismét a számhoz ér. EZ már igazi csók. Lágyan, puhán indul; gyengéd és kényeztető. Aztán jön egy váltás, hirtelen végigfut a nyel ve ajkaim találkozásánál, bebocsátást követelve. Beengedem, önkéntelen sóhaj hagyja el a számat, mire az övét is. Nyelve flörtöl az enyémmel, cirógatja, finoman hadakoznak, és csókja íze gyönyörrel tölt el. Tapogatózunk néhány percig, de még a tapasztalatlanságunknak is megvan a finom varázsa. Felderítjük és megismerjük egymás száját. Aztán nemsokára – mintha táncpartnerek lennénk – tökéletes összhangba kerülünk, ajkaink és nyelvünk szenvedélyes koreográfiáját adjuk elő.
Lassan a hátamra fekszem, húzom őt magammal, és tovább csókolózunk. Órákig. Napokig, hetekig – talán egy egész életen át. Csókunk maga a boldog feledés. Túl sok, de sosem elég.
Nekem ez az első csók, és tudom, hogy neki is. És maga a tökély.
Hirtelen váratlan nedvességet és hideget érzek az arcomon; ez visszazökkent a jelenbe. Kinyitom a szemem, és ő is. Ekkor vesszük észre a szállingózó nagy, puha hópelyheket. Ámulva nevetünk fel. Mintha az angyalok rendeznék ezt a látványosságot a kedvünkért, hogy életünk legemlékezetesebb pillanatát még varázslatosabbá tegyék.
Mikor legördül rólam, úgy érzem, megfagyok. Tudom, hogy be kell mennem, neki pedig haza. Vissza kell térnünk a valóságba, és ettől elfog a sírhatnék. Könnyek peregnek az arcomon.
Magához húz, és megint hosszú pillanatokra egymáshoz simulunk.
Gyűjtöm az erőt a búcsúhoz.
Eltart magától, hogy találkozzon a tekintetünk. Szívszaggató látnom a gyötrelmet a szemében.
– Nem búcsúzunk el, Evie. Emlékezz majd rá, mit ígértünk! Sose feledd el! Visszajövök érted. Amint San Diegóba érek, írok majd az új címemről, és tartjuk a kapcsolatot. Viszem a leveleidet magammal mindenhová, ezerszer is végigolvasom majd őket. Meg fogom írni a telefonszámomat is, hogy meglegyen, de én azt akarom, hogy levelezzünk, oké? Aztán észre sem vesszük, hipphopp tizennyolc leszel, és akkor majd eljövök érted. Közös életünk lesz.
– Oké – suttogom. – Írj rögtön, ahogy megérkezel, jó?
– Írok.
Még egyszer utoljára magához húz, és lecsókolja a könnyeket az arcomról. Aztán megfordul, és elindul a rácshoz. Ereszkedni kezd, de még visszapillant.
– Mindig csak te leszel nekem, Evie – mondja csendesen.
Ezek az utolsó szavai hozzám. Aztán nem látom többé.
Kíváncsi lettél? Olvasd tovább!
Meggyőzött? Legyen a tiéd -21% kedvezménnyel!
