Szeretem megőrizni a dolgokat. Nem az olyan fontos dolgok védelméről van szó, mint a bálnák, az emberek vagy a környezet védelme. A csacska dolgokat: az ajándékboltokban kapható porceláncsengettyűket; sütiformákat, amiket soha nem használ az ember, mert ki akar láb formájú sütit enni; hajszalagokat; szerelmes leveleket. S mind közül talán a szerelmes levelek a legbecsesebbek számomra.
Egy pávakék kalapdobozban tartom őket, amit még anya vett nekem az egyik belvárosi régiségboltban. Nem olyan levelekről van szó, amiket én kaptam; olyan egy sincs köztük. Ezeket mind én írtam. Minden egyes fiúnak, akit valaha szerettem – összesen ötnek.
Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha az illető soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, észrevételemet, mindent, amit elraktároztam magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.
Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni.
Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem kínoz többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhemet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy énekelem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki énekelem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis az lenne a dolguk.
1.
Josh Margot barátja, de szerintem az egész családom szerelmes belé. Nehéz megmondani, ki a legszerelmesebb. Mert mielőtt Margot barátja lett volna, egyszerűen csak Josh volt. Állandóan nálunk lógott. Azt mondom, állandóan, de azért ez így nem igaz.
Öt éve költözött a szomszédba, de mintha mindig itt lett volna. Apám szereti Josht, mert fiú, és apám kizárólag lányokkal van
körülvéve. Ez így igaz – egész álló nap nők között van. Nőgyógyász, ráadásul három lány apja, úgyhogy csak és kizárólag lányok, nők és asszonyok veszik körül. Azért is kedveli Josht, mert Josh szereti a képregényeket, és együtt járnak horgászni. Apám minket is megpróbált egyszer rávenni, de én sírva fakadtam, amikor sáros lett a cipőm, Margot sírva fakadt, amikor vizes lett a könyve, és Kitty folyamatosan sírt, mert igazából még nagyon kicsi volt.
Kitty azért szereti Josht, mert kártyázik vele, és soha nem unja el. Vagy legalábbis úgy tesz. Különböző téteket találnak ki: ha ezt a partit én nyerem, neked kell mogyoróvajas szendvicset készítened stb. Kitty ilyen. Persze soha nincs otthon mogyoróvaj, és Josh ilyenkor azt mondja: ez így nem jó, találj ki valami mást! De aztán Kitty addig szekálja, hogy Josh végül kiszalad, és vesz a boltban, mert ő már csak ilyen.
Ha meg kellene határoznom, Margot miért is szereti őt, talán azt mondanám, azért, mert mind szeretjük.
A nappaliban vagyunk mindannyian. Kitty kutyaképeket ragaszt egy hatalmas kartonlapra. Minden tele van papírfecnikkel. Azt mormolja maga elé: „Ha apa megkérdi, mit szeretnék karácsonyra, én csak annyit fogok mondani, válasszon egyet ezek közül a kutyusok közül, és mindig jó leszek.”
Margot és Josh a kanapén ül, én a padlón hasalok, és tévét nézek. Josh készített egy hatalmas tál pattogatott kukoricát, és én átadom magam az élvezetnek – marékszámra tömöm az arcomba.
Parfümreklám következik: egy lány lenge orchideaszínű ruhában szaladgál Párizs utcáin. Mit nem adnék azért, ha én lehetnék az a lány a lenge ruhában – Párizsban, tavasszal! Olyan hirtelen ülök fel, hogy félrenyelem a kukoricát. Köhécselek.
– Margot, a tavaszi szünetben találkozzunk Párizsban! – lelkesedem.
Rögtön el is képzelem magam, ahogy egyik kezemben egy pisztáciás macaronnal, a másikban egy szem eperrel firgek-forgok a lenge ruhámban.
Margot-nak felcsillan a szeme.
– Szerinted apa elengedne?
– Persze! Művelődni megyek. El kell engednie!
Ez is tetszeni fog!
Viszont az is igaz, hogy még soha nem repültem egyedül. Sőt, még az országot sem hagytam el egyedül. Margot vajon kijönne elém a reptérre, vagy nekem kellene odatalálnom a hostelhez?
Joshnak biztosan feltűnik az arcomra kiült hirtelen aggodalom, mert egy újabb ötlettel áll elő:
– Ne izgulj! Biztosan elenged, ha én is megyek. Felélénkülök.
– Ez az! Hostelekben lakhatunk, és egész nap süteményeket és sajtokat ehetünk!
– Megnézhetnénk Jim Morrison sírját! – lelkesedik Josh.
– Elmehetnénk egy parfümériába, és elkészíttethetnénk a saját, személyre szóló parfümünket! – tapsikolok, de Josh felhördül.
– Abban biztos vagyok, hogy az annyiba kerülne, mint egy hét a hostelben – jelenti ki, miközben gyengéden oldalba böki Margot-t.
– A húgod nagyzási mániában szenved.
– Ő hármunk közül a legpuccosabb – helyesel Margot.
– És én? – nyafog Kitty.
– Te? – csúfolódok. – Te vagy a legkevésbé puccos Song lány. Könyörögnöm kell, hogy este moss lábat, a zuhanyzásról nem is beszélve.
Kitty arca megnyúlik és kivörösödik.
– Nem arról beszélek, te dodó kacsa! Párizsról!
Fölényesen leintem.
– Te túl kicsi vagy még a hostelhez!
Kitty odamászik Margothoz, és belekuporodik az ölébe. Kilencéves, ami ugye már nem igazán ölbe ülős kor.
– Margot, ugye te megengeded?
– Lehetne családi vakáció! – javasolja Margot, és puszit nyom Kitty arcára. – Mind eljöhetnétek: te, Lara Jean és apa.
A homlokomat ráncolom. Hát én nem ilyen párizsi utat képzeltem el. Kitty feje felett Josh azt tátogja: Majd később megbeszéljük, mire én óvatos okét mutatok.
Aznap késő este, amikor Josh már rég hazament, Kitty és apánk alszik, mi ketten a konyhában vagyunk. Margot az asztalnál ül a laptopja előtt, én mellette. Süteményeket formázok, és megforgatom őket fahéjban és cukorban. Kitty kedvenc sütijével próbálok újra a kegyeibe férkőzni. Amikor bementem hozzá jó éjt kívánni, elfordult, és nem szólt hozzám, mert meg van győződve róla, hogy én leszek a párizsi útja kerékkötője. Azt találtam ki, hogy a sütiket a párnája mellé teszem egy tányéron, és a friss illatukra fog ébredni.
Margot még a szokásosnál is szótlanabb, majd egyszer csak, hirtelen felpillant a képernyőből.
– Ma este szakítottam Joshsal. Vacsora után.
A süteménymassza kiesik a kezemből, bele a cukorba.
– Szerintem épp itt volt az ideje – teszi hozzá. A szeme nincs kipirosodva, tehát nem hiszem, hogy sírt volna. A hangja nyugodt és kimért. Ránézésre mindenki azt hinné, rendben van. Mivel Margot mindig rendben van, még akkor is, amikor nincs.
– Nem értem, miért kellett szakítanotok – szólalok meg végre. – Csak mert főiskolára mész, még nem kell szakítani.
– Lara Jean, Skóciába megyek, nem ide a szomszédba. A Saint Andrews csaknem négyezer mérföldre van innen. – Megigazítja a szemüvegét. – Mi értelme lenne?
Képtelen vagyok elhinni, hogy képes ilyet mondani.
– Az az értelme, hogy Joshról van szó. Joshról, aki jobban szeret téged, mint ahogy fiú lányt valaha is szeretett!
Margot felhúzza a szemöldökét. Úgy gondolja, túldramatizálom a helyzetet, pedig nem. Ez az igazság – ennyire szereti Josh Margot-t. Még csak rá se nézne más lányra.
– Tudod, mit mondott egyszer nekem anya? – kérdezi hirtelen.
– Mit? – Egy pillanatra teljesen elfeledkezem Joshról. Mert mindegy, hogy mi zajlik az életemben – hogy Margot-val veszekedünk éppen, vagy majdnem elüt egy autó –, ha anyáról van szó, megállok, hogy meghallgassam. Tudni szeretnék minden apró részletet, minden emléket, ami Margot-ban felmerül, és amit én is őrizni akarok. Kittynél azért jobban állok. Kittynek egyetlen olyan emléke sincs anyáról, ami ne tőlünk származna. Annyi történetet meséltünk neki és annyiszor, hogy most már olyanok, mintha az ő emlékei lennének: „Emlékszem, amikor…” – kezd bele időnként. És úgy mondja el a történetet, mint aki tényleg ott volt, s nem csupán kisbabaként élte át.
– Azt mondta, hogy ha lehet, úgy menjek főiskolára, hogy közben ne legyen barátom. Hogy nem szeretné, ha állandóan a telefonban zokognék a szerelmemmel, és mindenre nemet kellene mondanom, amire egyébként igent mondanék.
Szerintem Margot-nak Skócia az, amire igent mondott. Szórakozottan a számba dobok egy marék tésztát.
– Nem szabad nyers lisztet enned! – szól rám.
Mintha meg se hallanám.
– Josh soha nem tartana vissza semmitől. Nem olyan. Nem emlékszel? Amikor a fejedbe vetted, hogy indulsz a diákönkormányzati választáson, ő lett a kampányfőnököd. Ő a leglelkesebb híved!
Erre Margot szája legörbül. Felállok, és hátulról átölelem. A karomra hajtja a fejét, és rám mosolyog.
– Jól vagyok – mondja, de nincs jól, tudom, hogy nincs. Margot megrázza a fejét.
– Ennyi volt, Lara Jean.
Elengedem. Becsukja a laptopot.
– Mikorra lesz kész a süti? Éhes vagyok. Rápillantok a hűtő tetején álló konyhai órára.
– Még négy perc. – Majd visszaülök. – Nem érdekel, mit mondasz, Margot. Szerintem nem ennyi volt. Túlságosan szereted.
Megcsóválja a fejét.
– Lara Jean – kezdi azon a türelmes Margothangján, mintha kislány lennék, ő meg egy negyvenkét éves bölcs öregasszony.
Egy kevés sütitésztát meglengetek az orra előtt. Habozik, majd kinyitja a száját. Úgy teszem bele, mintha egy kisbabát etetnék.
– Meglátod, te és Josh még együtt lesztek egy szép napon. Rögtön, ahogy kimondom, tudom, hogy nem igaz. Margot nem
az a fajta lány, aki szakít valakivel, aztán csak úgy újra összejön vele. Ha már egyszer eldöntötte, az úgy is lesz. Semmi mellébeszélés, semmi megbánás. Ahogy mondta: ennyi volt, és kész.
Bárcsak olyan lennék, mint Margot! (Erre már olyan nagyon, de nagyon sokszor gondoltam.) Mert néha olyan érzésem támad, hogy én még semmire nem vagyok kész.
Később, miután elmosogattam és a sütiket tányéron Kitty párnájára tettem, a szobámba megyek. Nem kapcsolok villanyt. Az ablakhoz lépek. Josh szobájában még mindig ég a villany.
Kíváncsi lettél? Olvasd tovább!
Meggyőzött? Legyen a tiéd -16% kedvezménnyel!
