Prológus
Árny száguldott át a jégbe fagyott dombok felett; túl gyors volt, hogy földi eredetű legyen, abból pedig, hogy nem is tartozott semmihez, tudni lehetett, miféle és hová tart. Mégpedig egyenesen Dawson Black felé.
Ó, jóságos gumicukor!
Egy arum.
A névnek már a gondolatára is fémes íz terjedt szét a szájában. A strici úgy jött, mint a függő a szer szagára. Mindig négyesével jártak, de az egyiküket már előző este megölték, vagyis már csak három másik aljas gazfickóval kellett számolniuk. Az egyik éppen felé száguldott.
Dawson kiegyenesedett, nyújtózkodott, aztán lesöpörte a farmerjára tapadt havat. Az arum ezúttal túlságosan közel merészkedett az otthonukhoz. A szikláknak elvben védelmet kellett volna nyújtaniuk a számukra, összezavarva a különleges hullámhosszon terjedő sugárzást, amely elárulta, hogy nem emberek. Az arumok mégis rájuk találtak; alig egy futballpályányi távolságra attól, aminek a védelméért gondolkodás nélkül odaadná az életét. Hát, a francba is, valamit muszáj volt csinálni. Valamit, azaz még kettőt elintézni a maradék háromból, úgyhogy az utolsó kissé megharagudott. Játszani akarnak? Rendben, kezdhetik.
Dawson kilépett a tisztás közepére, és a szélbe fordította az arcát. Hagyta, hadd fújja ki a tincseit a homlokából. Arra emlékeztette, amikor felmászott a Seneca-sziklák tetejére, és onnan nézett le a völgybe. Fent mindig rohadt hideg volt.
Hunyorított, és elkezdett visszaszámolni tíztől. Ötnél lehunyta a szemét, és hagyta, hogy emberi alakja semmivé váljon. Tiszta energiává olvadt, kékes árnyalatban lüktető, fehér fénnyé. Úgy érezte magát, mintha levetette volna túlságosan szűk ruháit, hogy meztelenül fusson. Szabad érzés volt – nem valódi szabadság, hiszen a jóisten a megmondhatója, mennyire nem voltak valójában szabadok –, de a legtöbb, amit megtapasztalhattak.
Mire az egyhez ért a számolásban, az arum is feljutott a sziklára, és puskagolyóként száguldott felé. Dawson az utolsó pillanatig kivárt, aztán oldalra vetődött, és visszafordult, fegyverként használva az ellenség által hőn áhított energiát. Ami nem csoda – az erő felért egy palackba zárt atombombával. Vágd oda, és figyeld meg, mi történik!
Az elegáns lövés a válla táján találta el az arumot. Valódi alakjában az arum nem volt más, mint sűrűn kavargó árny, amely olajosan fénylő karokat és lábakat növesztett, de Dawson lövedéke eltalálta valamijét. A becsapódás erejétől az arum megpördült, ám azonnal visszafordult, és ő is kilőtt valami éjfeketét és sikamlósat Dawson felé, aki kitért előle.
Az arumok lövedékei nem voltak olyan erősek, mint a luxeneké. Inkább a napalmra hasonlítottak: pokolian perzseltek, ám sok kellett volna belőlük, hogy ledöntsenek egy luxent. Az arumok nem így öltek.
Add fel, gyerek! – gúnyolódott a sötét égre emelkedő arum. Nem győzhetsz le. Ígérem, hogy fájdalommentesss lessssz.
Dawson, ha emberi alakban van, a szemét forgatta volna. Hát persze hogy igazat mond. Pont annyira fájdalommentes, mint szembenézni a húgával, miután megette az utolsó adag fagyit.
Átsuhant a tisztáson, és megsorozta az arumot. Talált is, nem is. A nyomorult féreg a fák takarásában húzta meg magát.
Nos, Dawson erre is felkészült.
Ez is tetszeni fog!
Felemelte fényben izzó karjait, és elmosolyodott, mert a völgyben remegni kezdtek a fák. Mennydörgő robaj visszhangzott a sziklák között, aztán a talaj engedett, és a fák kiszakadtak a földből. Rakétaként röppentek az égre, vastag, kígyózó gyökereikről csomókban lógott a humusz. Dawson széttárta a karját, és a fák szétváltak, felfedve a gazfickót.
Megvagy! – kiáltott fel, és újra lőtt. A villámként száguldó energialöket mellkason találta az arumot, aki torpedóként zuhant le, át-átvillanva emberi és valódi alakja között. Dawson egy pillanatra látta, hogy bőrnadrágot visel, és felnevetett. Ez a gyenge ellenfélutánzat megjátssza, hogy a Village People tagja.
Az arum alaktalan kupacba omlott tőle néhány lépésnyire, még rándult néhányat, aztán elcsendesedett. Valódi alakjában hatalmas volt, legalább háromméteres, és olyanforma, mint a Massza a régi horrorfilmben. És a szaga… fémes? Hideg, éles fémre emlékeztette Dawsont. Különös.
Dawson odasiklott, hogy mielőtt hazaindul, ellenőrizze, valóban elpusztult-e. Későre járt, holnap korán kezdődik az iskola… Az arum felpattant.
Megvagy!
És valóban megvolt, de még mennyire! A következő pillanatban az arum már rá is tapadt, mint a saját bőre. Jézus! Dawson egy másodpercre elvesztette valódi alakját, és emberré vált, farmer, könnyű pulóver, minden. Sötét hajtincsei a szemébe hulltak; az árnyék riasztó sebességgel sűrűsödött össze körülötte. Vaskos csápok nőttek ki belőle, kóstolgatták a levegőt, mint a kobrák, aztán az egyik lecsapott, és Dawson gyomrába fúródott.
Dawson sikoltott, életében most először, mindent beleadva, mint egy kislány, de hát az arum igazán elkapta…
Az arum szívni kezdte az energiáját. Tűz lobbant Dawson testében, a fénye – az esszenciája – vadul vibrált, kékesfehér derengésbe vonva a csupasz ágakat a fejük felett. Nem bírta megtartani az alakját. Ember. Luxen. Ember. Luxen. A fájdalom mindent eltakart, mindent áthatott. Az arum nagyokat kortyolva itta magába Dawson életét.
Haldoklott.
Haldokolva hevert az átfagyott, élettelen földön. Haldoklott, mielőtt valójában megismerhette volna az emberi világot, és megtapasztalhatta volna, milyen az őt gúzsba kötő szabályoktól mentesen élni. Haldoklott, mielőtt megismerhette volna a szerelmet; az érzést, az
ízét.
Annyira rohadtul tisztességtelen!
A pokolba is, ha megszabadul, élni fog, igazán, valóban élni. Az isten verje meg, élni fog!
Kíváncsi lettél? Olvasd tovább!
Meggyőzött? Legyen a tiéd -21% kedvezménnyel!
