Még idén megjelenik a Sulijegyzetek sorozat harmadik kötete, a Táncvarázs! Hadd mutassunk neked hat kedvcsináló idézetet, amit személyesen Tavi Kata állított össze! Jó olvasást, és ne feledd, most még -21% kedvezménnyel lehet tiéd a Táncvarázs.
Krisztián újra meghódítja a szívünket:
„Odakint már sötét volt, a terasz lámpájának fénye csak pár méter hosszan nyújtózkodott. Bevetettem magam a kertbe, a kövezett úton haladtam, ahol a fák lehullott levelei zörögtek a papucsom alatt, és egy este nyíló virág édes illata kísért el. A sötétkék égen kisebb felhők úszkáltak, lustán, mintha ráérnének.
Amikor a cseresznyefához értem, megsimítottam a kérges törzsét, aztán a drótkerítésbe kapaszkodtam. Rögtön ismerős ujjak fonódtak az enyémre, és kiszakadt belőlem egy panaszos sóhajtás.
– Hé, Táncoslány… – A karom libabőrös lett Krisztián gyengéd, szerető hangjától. A sötétben az arcát kutattam, azt akartam, hogy rabul ejtsen a tekintete, aztán átöleljen, megvédjen és megnyugtasson.
– Szükségem volt rád – vallottam be halkan. Ez a három rövid szó a páncélom és a lelkem lecsupaszítását szolgálta. Védtelenné tettem magam.
– Én itt leszek. Mindig – mondta.
Elengedte a kezemet, és hihetetlenül gyorsan fellendült a kerítésre. Egy szempillantás alatt átmászott hozzám, aztán lecsapott a számra, és vadul megcsókolt. Ha azt akarta, hogy mindent elfelejtsek, kivéve a száját, amivel az enyémet falta, és az erős karját, amivel a sziklaszilárd testéhez húzott, akkor sikerrel járt. A világ kettőnkre korlátozódott, és sírni tudtam volna attól, mennyire szükségem van rá. Szégyelltem magam, hogy nála keresek vigaszt minden kisebb-nagyobb bajomra.”
Mi történhetett Márkkal?
„– Hol vagy már? – Bár erre még nem volt példa, mégis azonnal felismertem a teljes kétségbeesést Márk hangjában.
– Jesszusom, baj van?
– Naná, hogy van. Mikor érsz ide?
– Másodpercek kérdése.
– Kösz – sóhajtotta, és kinyomta.
Megszaporáztam a lépteimet, belöktem az ajtót, és felrohantam a lépcsőn. Annyira rám ijesztett, hogy szabály szerint berontottam a tánciskolába.
A nagyteremben négyen várakoztak, és beszélgettek. Emília a levegőben kalimpált a kezével, mert épp nagyban magyarázott valamit.
Még mindig a mobilt szorongattam, az arcomon pedig csalódottsággal kevert döbbenet látszódhatott. Nyoma sem volt vérnek, katasztrófának, balesetnek, sőt, Márk közömbösen hallgatta az anyukáját. Ennyire érzelemmentes arccal még az időjárásról sem lehet dumálni.”
Krisztián és a tánc…
„– Gyerünk, engedd el magad – suttogtam Krisztiánnak. Még mindig komornak látszott, pedig az égvilágon semmi baj nem volt azzal, ahogy táncolt. Miután Emília elmagyarázta a láb és csípőmunka titkait, Krisztián egész teste tudta, mit kell tennie, viszont nem tetszett neki. Az agya leblokkolta.
– Ez olyan… – A hajába túrt, próbálta befejezni a mondatot. – Nem megy.
– Ne foglalkozz velük. Ketten vagyunk, jó?
A szemén láttam, hogy semmi se jó. Szerintem egy kősziklát könnyebb lett volna elgörgetnem a helyéről, mint újra táncolásra bírni.
Szembefordultam vele, hogy párban táncoljunk, és így én legyek a másik fele, hátha ez segít. Kézen fogtam, igyekeztem rávenni, hogy megmozduljon. Nehéz feladat volt, mert fiúként neki kellett volna vezetnie, ráadásul egyre közelebb lépett hozzám, úgyhogy nevetve eltoltam magamtól.
– Ne gyere ilyen közel! Kell a hely mindkettőnknek.
– De ha olyan közel lennék, talán menne – mondta.
– Ha olyan közel jönnél, akkor már nem is tudnánk táncolni.
– Pont ezt akarom.
– Ugyan már, Havasi Krisztián megfutamodik egy feladat elől? Azt nem hiszem.
Gonosz húzás volt, de használt.
– Te most vizsgáztatsz?
– Hihetetlenül tetszene, ha kiderülne, hogy értesz hozzá.”
Amikor emelkedik a tét!
„Mintha mindenki magasabb fokozatra kapcsolt volna azóta, hogy a tanárnő emlékeztetett minket a kitűzött célra: most egyedül kell megállnunk a helyünket. A táncórák légköre megváltozott, már nem annyira egy csapatként dolgoztunk. Mintha emelkedett volna a tét, ami azért volt fura, mert egyetlen másik tanár se tudta elérni, hogy átérezzük a tantárgya fontosságát, bármit magyaráztak is a továbbtanulásról vagy a jövőre esedékes érettségiről.“
Márk és Lilla szóharcban:
„– Rég jártam itt – mondta Márk, amikor belépett a táncterembe. Majdnem maximum hangerőn szólt a She keeps me up a megunhatatlan Nickelbacktől, de a kedvéért lehalkítottam.
Félretoltam a laptopot, amit eddig bújtam. Izgatott lettem tőle, hogy Márk több hónapos kihagyás után a pincében sétálgat. Fekete mackónadrágot és bordó, feliratos pulcsit viselt.
– Nem jöttél – feleltem.
– Nem hívtál.
– Mostanában mindig eltűnsz suli után.
– Mostanában mindig Havasival lógsz – kontrázott.
– Talán azért, mert a barátom.
– Talán ez engem nem érdekel.
Sóhajtottam, Márk órákig tudna felelgetni nekem, folyamatosan visszapasszolva a labdát.”
A tánc öröme:
„A délelőtti próbán feltűnően nyugodt voltam. A nyújtógyakorlatokat az ablak előtt végeztem, és az eget figyeltem közben. A táncolás rengeteget adott nekem már eddig is, mégis folyton meglep valami újjal.
Annál az ablaknál állva, amikor az izmok a karomban már égtek a nyújtástól, mély béke szállt meg. Fejben egy dallamot dúdoltam, ami lágyan indult, majd erőteljes és érzelmes lett, és végül lecsendesítette a kavargó gondolatokat és az utamban álló félelmeket.”
Kíváncsi lettél a könyvre? Legyen a tiéd -21% kedvezménnyel!
