Napokon belül Magyarországon is megjelenik Benjamin Alire Sáenz többszörösen díjnyertes regénye, ami két fiú, Aristotle és Dante különleges barátságát hivatott bemutatni. Less be te is a történetbe, íme, öt csodaszép, vicces és felemelő idézetet a regényből!
Aristotle és Dante első találkozása az uszodában:
„– Megtaníthatlak úszni, ha akarod.
Tetszett a hangja. Úgy hangzott, mintha meg lett volna fázva, mintha mindjárt elmenne a hangja.
– Fura a hangod – jegyeztem meg.
– Allergia – magyarázta.
– Mire vagy allergiás?
– A levegőre – felelte.
Nevettem.
– Dante vagyok – mutatkozott be.
Ettől még jobban nevettem.
– Bocs – szabadkoztam.
– Nem gáz. Az emberek általában nevetnek a nevemen.
– Nem, nem –mondtam. – Az van, hogy az én nevem meg Aristotle.
Felragyogott a szeme. Mármint a srác odafigyelt minden egyes szóra, amit mondtam.
– Aristotle – ismételtem.
Erre mindketten, mintha megőrültünk volna, úgy nevettünk.
– Apám irodalmat tanít az egyetemen – tette hozzá.
– Legalább neked van rá mentséged. Az én apám postás. Az Aristotle a nagyapám nevének az angol változata. – Túlhangsúlyozott mexikói akcentussal kiejtettem a nagyapám nevét: – Aristotiles. És az első keresztnevem Angel. – Majd megismételtem spanyolul is: – Angel.
– Angel Aristotle-nek hívnak?
– Ja. Ez az igazi nevem.
Megint nevettünk. Nem tudtuk abbahagyni. Azon gondolkoztam, min is nevetünk igazából. Csak a nevünkön? Vagy azért nevettünk, mert megkönnyebbültünk? Boldogok voltunk? A nevetés is egy volt az élet rejtélyei közül.”
A madár halála, ami mindent megváltoztatott:
„Dante megint sírt. Én pedig gonosznak éreztem magam, amiért nem voltam szomorú. Nem nagyon éreztem semmit a madár iránt. Hisz csak egy madár volt. Talán nem érdemelte meg, hogy néhány hülyegyerek, akiknek az jelentette a szórakozást, hogy mindent célba vegyenek, agyonlője. De akkor is csak egy madár volt.
Keményebb fából faragtak, mint Dantét. Azt hiszem, azért próbáltam meg elrejteni előle ezt a keménységet, mert azt akartam, hogy megkedveljen. De most már tudta. Tudta, hogy kemény fából faragtak. És ez talán így volt jól. Talán tetszett neki, hogy erős vagyok, épp, ahogy nekem tetszett, hogy ő viszont nem az.”
Aristotle és a művészet:
„Semmi értelmeset nem tudtam rajzolni. A fák elég jól mentek. A portrékban pocsék voltam. De művészet órán az embernek csak próbálkoznia kellett. A szorgalmamra kaptam ötöst. Nem a tehetségemre. Ez életem története.”
Aristotle és az édesanyja egyik legviccesebb beszélgetése:
„– Ma este dolgoznom kell.
– Azt hittem, szombatonként nem dolgozol.
– Mike-ot kell helyettesítenem pár órára.
– A barátod?
– Nem igazán.
– Rendes tőled, hogy beállsz helyette.
– Nem ingyen csinálom, kapok érte pénzt. És különben is, te neveltél ilyen rendesnek.
– Nem úgy hangzik, mintha örülnél neki.
– Mi a jó abban, ha az ember rendes? Ha tudni akarod az igazat, én rosszfiú szeretnék lenni, .
– Rosszfiú?
– Tudod. Che Guevara. James Dean.
– Ki tart vissza?
– Épp azt nézem.
– Ja, fogd rá az anyádra – nevetett.
Én meg próbáltam eldönteni, hogy ezt viccnek szántam-e vagy sem.
– Tudod, Ari, ha tényleg rosszfiú akarnál lenni, az lennél. Az utolsó dolog, amire a rosszfiúknak szükségük van, az az anyjuk beleegyezése.
– Azt hiszed, a beleegyezésed kell?”
Amikor a harag túlontúl erős:
„Néha az ember tesz bizonyos dolgokat, és nem azért, mert gondolkodik, hanem azért, amit érez. Mert túl erősek az érzései. És nem mindig tudja irányítani az eseményeket, amikor túl erősek az érzései. Talán a különbség fiú és férfi között az, hogy a fiúk nem tudják irányítani azokat a rettenetes dolgokat, amiket néha éreznek. Míg a férfiak igen. Azon a délutánon csak egy fiú voltam. Közelről sem voltam férfi.”
Kíváncsi lettél a könyvre? Legyen a tiéd -21% kedvezménnyel!
